Eső után

Megdördül komoran az ég,
és átmenet nélkül ma még
lezúdul a zápor;
részegen issza majd az út,

a tér, a park s a szökőkút

- eső adta mámor.

Felnézek: lesz-e szivárvány,
varázslatos híd akárhány!

Néhány csepp már koppan,
hűs ital a szomjas földnek,
pettyes utcák tükröződnek

a zárt ablakokban.

Felgyorsul minden hirtelen,
táska és ing a fejeken,
bújnak fedezékbe;
itt még pislognak félvakon,
de már kitisztult nyugaton,
pár perc alatt vége.

Orromban állott por szaga,
ez a szag, ez kísér haza,
és amerre járok,
szanaszétázva a járdán
hevernek elhagyott-árván
az akácvirágok.

2007-08-16

A Magyar Gárda

_Neonak

Úgy gyaláznak ezek mindent,
mintha káromlás lenne,
mindegy nekik mit takar, csak
”magyar” ne legyen benne;

gyűlöletes nekik e szó,
s a Himnusz avítt ének,
csak rongydarab a lobogó…
mondjátok, mitől félnek?

Tán attól, hogy sok gazember
nem maradhat a helyén?

Az ordibál ily hangosan,
kinek vaj van a fején!

Bármennyire üvöltenek,
sok igaz ember várta,
hogy megalakuljon végre
az ifjú, Magyar Gárda!

Legyen fekete ruhátok,
és fehér az ingetek,
a hős oroszlános címer
oltalmazzon titeket!

Mindegy, milyen az a szín,
ha igaz a hitetek,
mindegy, mit szólnak rólatok,
ha tiszta a szívetek!

Nekem bíznom kell bennetek,
nincsen más választásom.

Ha feladok minden reményt,
tulajdon sírom ásom.

Éljetek úgy, hogy mindenkor
büszke lehessen rátok
sokat szenvedett népetek
és szép magyar hazátok!

2007-08-23

Vihar

Esőre áll ma, szürke, vágtató
lovak patája hangosan dobog.
Viharkabátba bújt az óceán:
vadul sikítva ránk szakadt az ég.

Sötét mezőkre árny borul, ma fél
velünk együtt a reszkető világ:
a szikra fénye hull szememre, majd
fülembe húzza csattanó dalát.

Csitult a szél, ma már a csend az úr,
a bősz vihar haragja messze jár.
A láthatár de tiszta, nézd: a két
kezébe zárta zegzugos tüzét.

2007-08-29

Ütközés

Van, aki fél, ezért van bezárva.

Van, kit közönye ítél némaságra.

Van, ki nem látja értelmét. Hallgat.

Van, ki magában sikolt egy halkat.

Félek. Hallgatok is, és néha
sikoltok egy nagyot:
Én nem az vagyok, akinek
hazudtatok!

Jó pillanataimban abban bízom,
hogy hátha…

De hiába

nyitom a számat szelíd szóra.

Ma már minden, MINDEN csak
ütközőzóna.

2007-09-21

Valedictio

Lacinak

Soha többé nem kell hinned:

TUDOD, hogy él az Isten.

Látod és érzed azt a fényt.

Annál fényesebb nincsen.

Innen nem látom, de tudom,
hogy irgalmas volt az Úr.

Akiben hisz a halandó,
s előtte térdre borul.

Most pihensz, örökre holtan,

de nem elfeledetten:

tovább élsz arcunkon és a
ránkszáradt könnycseppekben.

Tiéd a túlvilág, onnan

szeretsz és biztosan látod:

Mi élünk tovább, és ezért

fáj ennyire halálod.

2007-09-25

Végül az óvóhelyen

Ma is felzúgnak az éji szirénák.
Lepergő vakolat horzsolja vállad.
Fehér szádban csak fogaid nem némák.
És támolyogsz, mint egy sebzett vadállat.

Az utcán támolyogsz, míg fent a lesen
láthatatlan köröz az égi vadász.

Várakozik, majd lecsap egyenesen.
És meghalsz. Vagy elbújsz. Vagy hazatalálsz.

A lihegő fájdalom, lépen szúrva
kíséri végtelennek tűnő utad;

fejjel lefelé zuhansz az odúba,

ahol a törékeny némaság fogad.

Meg a borzalmas tűzijáték fénye.

Az árnyak, ahogy ráégnek a falra.

Süket telefon, testek verejtéke.
Meg emberek a betonon hasalva.

Az óvóhelyen egyetlen szabály van:

túlélni a napot a város alatt,

még ha odalent, a kriptahomályban
egy évnek is tűnhet minden pillanat.

2007-10-25

Őszi képek

Hommage á V. A.

Rheának

Csendes az ének, nincs kusza zaj,

Csillagos égbolt most betakar.

Holdra tekintek, fény-dala száll,

Szinte ezüstben fürdik a nyár.

Visszaidézné balga hitét,

Elfeledett szép, messzi vidék.

Adna az emlék, hogyha lehet,

Holt temetőből életeket.

FöldANYAgából épül a test,

Ég szele mindent kékre befest,

Vízbefagyottan megmutatom:

Whiskyszagú, tűz hangulatom!

2008-01-25

Szeptember

Szép az idő, tűnődő napfény játszik a kertben;
árnyát üldözi, mint a bohóc, és kergeti egymást

pár koravén, rozsdás falevél, míg tétova erdőn
készül aludni az ősz-ruha színű nyári világ, és

kis bogarat kerget két kései fecske az égen.

Október

Bokrok fáradt ágai áznak a hűvös esőben,
ködszita-permet hajnal-ezüstje borul takaróként
ház falain szaladó indák bronzszín levelére;

s rőtarany ékszerrel díszíti magát a liget, míg

mélyzöld színeivel büszkén áll ott a fenyőfa.

November

Színehagyott a világ, most fázva kiált a fa ága,
bús dala szól, citerázva beszél hozzánk, jön a tél. Nézd,
álmosan ásít zúzmara marta mezőre az óév,

s megveti ágyát, békén tér nyugovóra, amíg zord
szél idehozza az ősz legutolsó táviratát ma.

2007-11-02

Éjjel az ajtó előtt

Szélhárfa csilingelése, buszok zaja;
elfojtott ugatás, és percnyi majdnem-csend.

Aztán egy repülő zúgása odafent,
és elköszön a hidegszagú éjszaka.

Alszik minden, én meg állok olyan némán,
hogy felfigyelek minden kis rezdülésre,
ahogy a hamut söpri a huzat félre.

Egyedül vagyunk: én, és a cigarettám.

2007-11-07

Két szonett

Andinak

1.

Tudom, hogy ma is hegyeket cipeltél,

nehéz és göröngyös, ősi hegyeket.
Majd elfogynak – van, aki így hiteget,
de több van, mint amennyit elvihetnél.

Neked mindegy, nyár van, ősz, tavasz, vagy tél:
Jöjjenek a hosszú kilométerek!

S hordod azokat a sziklaköveket,
még akkor is, ha belebetegedtél.

Kimerült vagy: ne is tagadd, én látom
azt a fáradt ráncot a szád sarkában,
az ideges rezdülést szempilládon,

hallom hangod minden fals dallamában,
s érzem: a csókod legyőzte az álom…

Alszol már, s nekem üres éjszakám van.

2.

Alszol már, s nekem üres éjszakám van…

Eljátszogat velem ez a gondolat,

amikor érzem ellazult karodat
magam mellett, és a hiányt a számban,

a hiányt, mikor egyenes a paplan,

s nem mozdul akkor sem, ha simogatlak,

vagy a kinti széltől zörren az ablak:

te csak fekszel békén és mozdulatlan.

Ilyenkor oly nehéz nem bújni melléd,
ám puszta önzés, ha ekkor akarlak,
nehezebb megállni, mintsem azt hinnéd…

Így inkább suttogok a fehér falnak,

a szobának, vagy bárkinek egy mesét.

S te csak aludjál, majd én betakarlak.

2007-11-10

Téli hexameterek

December

Faggyal jött a december. Pattan az északi szélben
mind a jeges, dermedt fűszál; dércsípte bogyókkal

játszik a tél odakint, s a sötét lassan közeleg, már

szürkül az ég, ám tiszta fehéren táncol a hó, nézd,
hogy kavarog: látod, csodaszép az idén a karácsony!

Január

Zord az idő és forralt bort töltök poharamba,
késként vág a hideg, sík korcsolyapálya az utca;

néha kicsit megroppan az ablak, ráfagy a pára,

s mint őrült művész ecsetével a jég odanyúlt és

száz vacogó rózsát festett az opálos üvegre.

Február

Úgy nyikorognak a léptek, mint olajat sose látott
Néhány kékre fagyott jégcsap néz rám a tetőkről:

régi fogaskerekek, s ki-bemászkál pár zabolátlan
szélfoszlány a kabátom alatt és megdideregtet.

nincs még itt az idő, és várnom kell a tavaszra.

2007-11-20

Egyszerű vers a rettegésről – egyszerűeknek…

Jaj! Mi történik megint, hova bújjak?
Uram, segítsen: ön talán nem látja?
Ezek menetelnek! És sípot fújnak!
Úgy ám, hogy beleremeg a dobhártya!

Hát mért nem lehet élni nyugalomban?
Ha megkérdezem, vajon felelnek-e?
Istenem, nézze, milyen ruhájuk van!
Mind-mind fekete, fekete, FEKETE!!!

Jó, lehet, hogy éjszaka van, sötét már…
De a lelkükből fakad, s az is hamis!
Rossz dolog ez, bizony mondom, jaj, de kár!
Biztos így van, mondta a tévé ma is!

Komolyan, minden napra jut valami?
Ma például láttam egy kopasz srácot!!!
Oly félelmetes volt, tetszik hallani?
Hogy tessék?!? Ön ma már hatszázat látott?

Ez szörnyű! Most mondja, ebben mi a jó?
Nézze! Hát nem tudnak otthon maradni!
Csak az a sztrájk, meg a menstruáció!
Ööö… vagy hogy kell ezt helyesen mondani?

Már félelemmel tölti el szívemet
a szélzsák meg a vasúti sorompó!
A színük, igen, már az is fenyeget!
Rettegni-félni annyira csudajó!

2007-11-20